Azon gondolkoztam, hogy vajon meddig kell gyászolni egy meghalt kapcsolatot? 1 hét, 1 hónap, 1 év, vagy örökké kell sóvárogni egy elveszített lehetőség miatt?

Történetünk szereplője nem létezik, sőtt, többszörös személyiséggel rendelkező lány, vagy fiú, mert azért valljuk be, mi is tudunk szenvedni rendesen :)

Itt vagyok rögtön én… Mint kitalált… Az első igazán komoly kapcsolatom úgy ért véget, hogy tökéletes volt. Minden működött, minden szuper volt, már csak egy dolog hiányzott, hogy össze is házasodjunk. NEM!!!!! 18 évesen szó sem lehet róla! Úgyhogy megvártam az érettségit, (legalább szegény lány ne ezen agyaljon tétel húzás közben), majd kidobtam… Tudtam mit teszek és tudtam, hogy miért. Így aztán gyász sem volt. Alig fél évvel később négyesben buliztunk (ki-ki maga párjával), néha titkon egymásra mosolyogva, abban a tudatban, hogy ha úgy hozná, ott tudnánk folytatni a „mondatot”, ahol az előzőt fél éve befejeztük.

Lehetne még sorolni, volt olyan amikor tőlem pakoltak el, s olyan is, amikor én, de egy közös vonás minden szakításomban volt: tudtam az okot, megértettem az okozatot és persze a legfontosabb: mindig csak előre!!!!

Általában az exeim is megértették a dolgokat, úgyhogy nekik sem volt nagy törés, bár akadtak akik kicsit kiakadtak, de hát így van ez rendjén. Engem elveszíteni azért elég nagy trauma, nem? :)

Kivéve… Mert kivételek mindig vannak. Ő volt az, aki egyik este levéllel várt otthon. Kezembe nyomta, majd magára zárta a hálószoba ajtaját. Olvasgattam, és igaz volt benne minden vád, elhanyagoltam, nem volt fontos nekem, nem tudtam igazán szeretni sosem és én sem értettem, hogy egyáltalán miért is voltunk mi együtt 4 évig?! És az is teljesen igaz volt, hogy akit Ő talált helyettem, az minden tekintetben jobb nálam. Úgyhogy másnap összepakolt és elköltözött a szeretőjéhez. Aki persze erre kijelentette, hogy szó sem lehet róla, hogy elváljon feleségétől, mert…. Mert nem is tudom már miért. Úgyhogy 1 hét múlva visszapakolt. Aztán megint el, de akkor már én mondtam neki, hogy segítek csomagolni.

Szó mi szó, izgalmas időszaka következett életemnek! Ádám szaftosabb történetei kellemes emlékeket idéznek fel bennem ;) Ő viszont cirka 5 évvel később találta meg az „igazit”. Mostanában, ha látom a wiwen a fényképeit már látok rajta őszintének tűnő mosolyt is. Révbe ért. Vagy valami olyasmi….

Persze én pasiként könnyen vagyok. Bezzeg szegény nők!

Erről jut eszembe! Olvasgatok blogokat itt-ott, s szereplői gyakran szakítás után, szakítás közben (5-10 hónapja) szenvedgetnek. De szinte mindenhol a kulcskérdés a régi Ő, aki állandóan visszabüfög.

Hát gondolkozzunk: miért is megy nekem olyan könnyen a szakítás? Biztos mert nem vagyok elég szenvedélyes, nem is tudok igazán szeretni? (Erről is írok majd egyszer egy izgalmas posztot ;) És miért megy annyira nehezen sokaknak?

Egyik blogger (több másik is) bevallottan szar kapcsolattal büszkélkedhetett jópár hónapja, talán éve is. Egy olyan férfi mellett élt, aki elhanyagolta, akinek nem volt igazán fontos, aki igazán sosem szerette, akivel csak éltek együtt langymelegen (vagy épp szenvedélyesen gyilkolva egymást), akinek felelőtlenség lett volna, vagy volt gyereket szülni. Az a bizonyos szál pedig csak feszült, csak feszült, a tolerancia megalkuvássá vált, a hajdanvolt szerelem szenvedélyes gyűlöletté alakult, mígnem elérte a tűréshatárt, s végre pont került egy hosszú saga végére. Vagy nem...

Azt gondolnánk, hogy ezzel minden jóra fordul, az elkókadt nőiesség végre kivirágozhat, a múlt csak néha visszaköszönő rémálom egy-egy foszlánya, hogy végre valami új kezdődhet. De nem! Helyette elkezdődik a gyászév, a végtelenbe nyúló sajnálkozás, a kétségek gyötrelme, a megbánás és megbántottság, ja és persze a nosztalgia az után a pár kellemesen eltöltött este (óra?) után, amikor is mi magunk sem ismertünk párunkra, annyira más volt, annyira jó…

Amit nem értek:

Ha az ex többszörösen bebizonyította, hogy olyan szinten alkalmatlan a közös életre, hogy a következménye nem lehetett más, csak a szakítás, akkor mi az ami miatt évekig kell rágodni a múlton, azon, hogy mi lett volna, ha…?

Ha a drága ex úgy érezte, hogy nem kellünk neki, mert helyettünk egy másikat, egy nálunk sokkal „jobbat” rendelt neki az ég, akkor miért kell évekig bizonygatnunk magunknak, másoknak, bárkinek, hogy nélkülünk az ő élete sivár?

Miért kell a múlton rágódni, ahelyett, hogy a jövőt fürkésznénk? Miért fontosabb az, ami volt, mint az, ami jöhet? Nem-e azért, mert hagytunk pár megválaszolatlan kérdést magunk mögött? Vagy mert eleve nem is tettünk fel pár nagyon fontos kérdést Neki és/vagy önmagunknak?  Esetleg lépésünk nem egy átgondolt döntés következménye volt, hogy az indulat, a féltékenység, vagy más pillanatnyi érzés mondta ki helyettünk azt, hogy ELÉG?

Nyitva hagynám a kérdéseket, rágódjatok rajta… De ne sokáig, mert ideje tovább lépni :)

(és végül, a címadó, nekem ez a fordítás tetszik a legjobban :)

http://www.7torony.hu/content.php?c=6850