Emberkert, ...ahol alacsony a kerítés

Minap egy kedves ismerőssel az élet nagybetűs dolgairól bölcselkedni tértünk be egy teljesen átlagos sörözőbe. Lassan a lány feje fölé kerülhet a Harmincas szingli táblácska. Számomra teljesen érthetetlen módon, de évek óta nem sikerült egy épkézláb kapcsolat-kezdeményt sem felmutatnia. Előkerült ez a téma már többször is, és mint magabiztos, nagyarcú pasi mindannyiszor kijelentettem, hogy simán az ő hibája, elvégre nem mer eléggé csábító lenni, meg nem veszi észre a környezetét, és különben is olyan ideákat kreál és kerget, akik nem is léteznek! Tudjátok, ezek az elvek, preferenciák, értékek, és kritériumok!

Beültünk a sörözőbe, vendégseregnek ott voltunk mi, meg a szomszéd asztalnál két csaj. Viszonylag hamar megjelent a pincér srác, humornak álcázva kiszolgált minket, mi pedig elmerültünk a beszélgetésben. Egy idő után feltűnt, hogy a pince kezd megtelni. Először egy pár jött, majd a két szembecsajhoz újabb 3 csatlakozott és a többi asztalhoz is jöttek, ketten, hárman, többen… Csajok! Csak egy olyan belső bólintással konstatáltam, hogy van min legeltetnem a szemem, formagazdag felhozatal volt, de komolyan el voltunk mélyedve az aktuális témában. Majd felhívott az emeletre a természet. Ott volt ugyanis a budi. Na ekkor esett le az állam! Ugyanis míg lenn a pincében legalább ketten voltunk férfinak, az emeleten SENKI!!!! Kisebb-nagyobb asztaltársaságok, csupa meló után egy kis traccspartira beugró csajok! (nem, ez nem egy leszbi bár volt, hanem egy hétköznapi belvárosi söröző, ahova meló után be szoktak ülni a népek, hogy szidják a főnöküket, vagy kibeszéljék a kolléganőt, vagy az éppen távol lévő havert, vagy annak csaját)

Megnyúlt képpel mentem vissza, s kérdeztem A-tól, hogy „De hol vannak innen a pasik?” Ez volt a kulcsszó! Innen aztán nyakamba zúdult: „Látod?!, Erről beszélek!”. Bennem meg csak motoszkált a kérdés, igen, de akkor is, hol vannak ilyenkor a pasik?

Aztán bevillantak ilyen képek, hogy időtlen idők óta járják a férfiak söntéseket, támasztják a kocsmapultot és versengve csábítják a bögyös kocsmárosnét. Hogy néhány (tíz)éve meló végén elszólta valaki magát az irodában, vagy dobott egy mailt, hogy „sör?” és csapatostól vonultunk a legközelebbi becsületcsökkentőbe. Hogy komoly csatát vívva asszonyunkkal verekedtük ki magunknak, hogy ma „pasi nap” van drága, majd jövök! S azzal bevettük magunkat az éjszakába.

És az is beugrott, hogy mostanság komoly erőfeszítésbe kerül összeszedni egy bandát a melóhelyen, olyannyira, hogy már a próbálkozások is kimúltak. Na persze! A srácok felnőttek, megnősültek, megjött a gyerek is, sietni kell haza, mert fürdetés és esti mese, meg minden… Lehet, el kell telni pár évnek, hogy újra legyen igény a brazil szappanopera helyett világmegváltó gondolatok megvitatására egy korsó jófajta sör mellett?

Persze ezen gondolatmenet alapján a kocsmának tele kellett volna lennie 20-es és 40-es pasikkal, a 30-asok meg pelenkázzanak csak nyugodtan. De nem voltak!

Aztán beugrott egy régebben hallott sztori is (igaz-e vagy sem, nem lényeg. Vagy mégis?)

30+pár éves srác 30 körüli barátnő, 4-5 éve együtt. Lány panaszkodik, hogy embere elég lusta. Mármint „úgy”… Gondolta kicsit fellendíti ellaposodó szexuális életüket (hónap végére jó lenne letudni azt az egyet…?), beöltözött szexis vörösbe, majd ahogy ezt a klasszikusoktól látta, beállt az ajtóba csábító dögnek! Emberünk csak fél szemét vette le kedvenc PC-s játékáról, s orra alatt dörmögte: „Kicsim, vegyél fel valamit, mert megfázol!”

Kezdem azt gondolni, hogy A. panaszkodása az épkézláb szabad férfiak eltűnésére helyénvaló. Kezdem elhinni, hogy kihalófélben lévő faj lettünk, mi magabiztos, nagyarcú, kibírhatatlan, de elérhető és vágyott férfiak. Hogy az új nemzedék anyájuk által olyan jól nevelt lett, hogy őket már a korukbéli lányok sem tudják elrontani. Otthon ülnek, házi- és kézimunkáznak, Barátok közt függők, és megfőzik a vacsorát, míg asszonyuk meló után beugrik a kollégákkal egy sörre a közeli kocsmába, s megbeszélik az élet nagybetűs dolgait…

Azon gondolkoztam, hogy vajon meddig kell gyászolni egy meghalt kapcsolatot? 1 hét, 1 hónap, 1 év, vagy örökké kell sóvárogni egy elveszített lehetőség miatt?

Történetünk szereplője nem létezik, sőtt, többszörös személyiséggel rendelkező lány, vagy fiú, mert azért valljuk be, mi is tudunk szenvedni rendesen :)

Itt vagyok rögtön én… Mint kitalált… Az első igazán komoly kapcsolatom úgy ért véget, hogy tökéletes volt. Minden működött, minden szuper volt, már csak egy dolog hiányzott, hogy össze is házasodjunk. NEM!!!!! 18 évesen szó sem lehet róla! Úgyhogy megvártam az érettségit, (legalább szegény lány ne ezen agyaljon tétel húzás közben), majd kidobtam… Tudtam mit teszek és tudtam, hogy miért. Így aztán gyász sem volt. Alig fél évvel később négyesben buliztunk (ki-ki maga párjával), néha titkon egymásra mosolyogva, abban a tudatban, hogy ha úgy hozná, ott tudnánk folytatni a „mondatot”, ahol az előzőt fél éve befejeztük.

Lehetne még sorolni, volt olyan amikor tőlem pakoltak el, s olyan is, amikor én, de egy közös vonás minden szakításomban volt: tudtam az okot, megértettem az okozatot és persze a legfontosabb: mindig csak előre!!!!

Általában az exeim is megértették a dolgokat, úgyhogy nekik sem volt nagy törés, bár akadtak akik kicsit kiakadtak, de hát így van ez rendjén. Engem elveszíteni azért elég nagy trauma, nem? :)

Kivéve… Mert kivételek mindig vannak. Ő volt az, aki egyik este levéllel várt otthon. Kezembe nyomta, majd magára zárta a hálószoba ajtaját. Olvasgattam, és igaz volt benne minden vád, elhanyagoltam, nem volt fontos nekem, nem tudtam igazán szeretni sosem és én sem értettem, hogy egyáltalán miért is voltunk mi együtt 4 évig?! És az is teljesen igaz volt, hogy akit Ő talált helyettem, az minden tekintetben jobb nálam. Úgyhogy másnap összepakolt és elköltözött a szeretőjéhez. Aki persze erre kijelentette, hogy szó sem lehet róla, hogy elváljon feleségétől, mert…. Mert nem is tudom már miért. Úgyhogy 1 hét múlva visszapakolt. Aztán megint el, de akkor már én mondtam neki, hogy segítek csomagolni.

Szó mi szó, izgalmas időszaka következett életemnek! Ádám szaftosabb történetei kellemes emlékeket idéznek fel bennem ;) Ő viszont cirka 5 évvel később találta meg az „igazit”. Mostanában, ha látom a wiwen a fényképeit már látok rajta őszintének tűnő mosolyt is. Révbe ért. Vagy valami olyasmi….

Persze én pasiként könnyen vagyok. Bezzeg szegény nők!

Erről jut eszembe! Olvasgatok blogokat itt-ott, s szereplői gyakran szakítás után, szakítás közben (5-10 hónapja) szenvedgetnek. De szinte mindenhol a kulcskérdés a régi Ő, aki állandóan visszabüfög.

Hát gondolkozzunk: miért is megy nekem olyan könnyen a szakítás? Biztos mert nem vagyok elég szenvedélyes, nem is tudok igazán szeretni? (Erről is írok majd egyszer egy izgalmas posztot ;) És miért megy annyira nehezen sokaknak?

Egyik blogger (több másik is) bevallottan szar kapcsolattal büszkélkedhetett jópár hónapja, talán éve is. Egy olyan férfi mellett élt, aki elhanyagolta, akinek nem volt igazán fontos, aki igazán sosem szerette, akivel csak éltek együtt langymelegen (vagy épp szenvedélyesen gyilkolva egymást), akinek felelőtlenség lett volna, vagy volt gyereket szülni. Az a bizonyos szál pedig csak feszült, csak feszült, a tolerancia megalkuvássá vált, a hajdanvolt szerelem szenvedélyes gyűlöletté alakult, mígnem elérte a tűréshatárt, s végre pont került egy hosszú saga végére. Vagy nem...

Azt gondolnánk, hogy ezzel minden jóra fordul, az elkókadt nőiesség végre kivirágozhat, a múlt csak néha visszaköszönő rémálom egy-egy foszlánya, hogy végre valami új kezdődhet. De nem! Helyette elkezdődik a gyászév, a végtelenbe nyúló sajnálkozás, a kétségek gyötrelme, a megbánás és megbántottság, ja és persze a nosztalgia az után a pár kellemesen eltöltött este (óra?) után, amikor is mi magunk sem ismertünk párunkra, annyira más volt, annyira jó…

Amit nem értek:

Ha az ex többszörösen bebizonyította, hogy olyan szinten alkalmatlan a közös életre, hogy a következménye nem lehetett más, csak a szakítás, akkor mi az ami miatt évekig kell rágodni a múlton, azon, hogy mi lett volna, ha…?

Ha a drága ex úgy érezte, hogy nem kellünk neki, mert helyettünk egy másikat, egy nálunk sokkal „jobbat” rendelt neki az ég, akkor miért kell évekig bizonygatnunk magunknak, másoknak, bárkinek, hogy nélkülünk az ő élete sivár?

Miért kell a múlton rágódni, ahelyett, hogy a jövőt fürkésznénk? Miért fontosabb az, ami volt, mint az, ami jöhet? Nem-e azért, mert hagytunk pár megválaszolatlan kérdést magunk mögött? Vagy mert eleve nem is tettünk fel pár nagyon fontos kérdést Neki és/vagy önmagunknak?  Esetleg lépésünk nem egy átgondolt döntés következménye volt, hogy az indulat, a féltékenység, vagy más pillanatnyi érzés mondta ki helyettünk azt, hogy ELÉG?

Nyitva hagynám a kérdéseket, rágódjatok rajta… De ne sokáig, mert ideje tovább lépni :)

(és végül, a címadó, nekem ez a fordítás tetszik a legjobban :)

http://www.7torony.hu/content.php?c=6850

Csak annyi van, hogy az emberkertbe mostanság nem fog új lakó költözni, mert a vadőr nyugis évvégi blogolás helyett nyakába kapta a cég azonnali költöztetésének lebonyolítását, ami informatikailag elég necces kis művelet. Aztán ha az égiek is rábólintanak, akkor a jövő év első munkanapjáig számítógépet max. az elvira szintjéig vagyok hajlandó kezelni.

Természetesesen addig is kívánok mindenkinek békés Szentestét, Boldog Karácsonyt, B.B.B.-t az Újévre, literszám pezsgőt szilveszterre, s akinek megadatik igazán kellemes pihenést a két ünnep között. Aki pedig építi a kapitalizmust ez idő alatt, legőszintébb részvétnyilvánításom mellett jó munkát kívánok :)

notC

Családos céghétvége valami lovastanyán… A korosztály változó, van aki feleséggel, csemetékkel, aprókkal, bájosakkal, van aki barátnővel, s van aki egyedül. Semmi komoly, volt is, lesz is ilyen sok cégnél. Megy a focimeccs, most épp a Gizdák nyomják a Gazdák ellen, Főnök nagyot esik, Új Fiú ártatlan arca mögül elővillan a kaján vigyor: bocs!

A „család” szurkol, játszik, csacsog, Barátnő félmosollyal hesszeli a skacokat. Tényleg aranyosak, pufók ikrek kergetik a bátyjukat, majd az egyik kislány elesik, bátyus visszaszalad, s hugicája sebes kezecskéjét puszilgatja.

Sípszó, majd kis súgás után még kettő: telefonos kisasszony (office manager) lefújja a meccset. Csiga kipirult, izzadt arcát puszira nyomja Barátnő szájához, de lopva körbe néz, senki sem figyel? Letelepedik a fűre, Gizdák következő meccse Lelkes Ifjak ellen most kezdődik. Ő a meccset nézi, néha felugrik, látszik kinek szurkol. Barátnőt nem nagyon köti le a foci, vágyakozó arccal nézi a lurkók seregét. Boss telepszik helyettese mellé sörrel a kezében, beszélgetni kezdenek:

-       Mióta is vagytok együtt?

-       4 éve.

-       És nem akartok még összeházasodni?

-       De, majd… Csak még…

Kifogások következnek, melyben Barátnő fanyar megjegyzése alig hallatszik. Ő 26. Nincs lekésve semmiről, bár a barátnőkhöz babát látogatni egyedül megy.

3 évvel később összefutottam Vele. Kávé, fagyi, ráértünk. Kérdeztem, hogy van? Mondta nem túl jól. Kiderült, hogy 1 hónapja szakítottak. Nagyon szereti még most is, de ő már nem tud, nem akar tovább várni! A Csiga mindig újabb kifogásokat talált. A Lány elmond néhányat, egyik sem komoly. A Lány szimpla áldozat, a XXI. század, a körülmények áldozata.

A csiga egy törtető, önző, egoista állat! A Csigának még szüksége van néhány gyerekmentes évre álmainak megvalósításához. Amúgy meg igaza van, 1 évvel idősebb a lánynál, egy férfinak 30 évesen manapság nem szokás igába hajtani fejét. Sőt. Egy lánynak sem feltétlen kell bekattanni gyerekre 26 évesen. Hisz a manager pozícióhoz napi 11 óra munkaidő, sok elköltendő pénz, a lehetőségekhez pedig magas igények dukálnak. Az pedig a lány hibája, hogy elhitte Csigának a szerelmet, az összetartozást. Mert a Csiga bármit megígért, bármit, amit nem lehetett számonkérni! Terveket, álmokat, holnapot. Fel is írta az ajtófélfára.         (mese)

De a holnap után újabb holnap következett, majd utána holnapután, hónapok majd évek peregtek le a homokórán. S mindig volt egy újabb kifogás, épp csak annyira erős, hogy ne lehessen számonkérni, de épp eléggé erős, hogy a Lány ne érezze az idő múlását. De az idő múlt, a vágy lassan kényszerré fejlődött és a kényszer tettet követelt. És bátorságot! Szerencsére a lány képes volt lépni, majd tovább lépni. Ma már boldog, királynői ruhájánál csak a mosolya szebb az esküvői fotón.

A Csiga közben házat épített magának. Az ajtó frissen festve, a félfa tiszta, fehér. Házába mosolygós Lány költözött, terveket sző, álmokat kerget. A Csiga elégedett életével.

…egy dologról feledkezik csak meg. Ha elmegy otthonról, ha elhagyja a házát, meztelen…

Átrágták ezt is már jó sokan, hozzáadni vagy elvenni nem nagyon tudok, nem is akarok, egyszerűen csak elmesélem....

Történetünk szereplője berobbant az életembe. Megjelent az ajtóban, kezében két utazótáska, arcán könnycsepp áztatta smink. Menekült, s nálam talált menedéket. Üldözője önmaga volt, feledni akart, új életet kezdeni, új elveket követni, bár inkább csak megvalósítani a meglévőket.

Sokat beszélgettünk a múltjáról és a jövőről. Határozott, céltudatos, néha akarnok, veszíteni képtelen! Akit otthagyott szintén céltudatos volt, csak épp a céljai valahova máshova vezettek. Amúgy rendes srác volt, teljesen normálisan gondolkozó, az a tipikus „Csodás Férjnek Való” kategória. Egyetlen szépséghibája, hogy a szenvedélyt csak a munkájában ismerte. A lány viszont a tányér-falhoz-csapkodós mentalitásával többet, jobbat, szenvedélyesebbet akart!

Eltelt 1 év pityergéssel, csüggedéssel, a le nem zárt kapcsolat rendre visszaköszönt, szét-össze-vissza, majd villámként hasított az életébe a FÉRFI! Csupa nagybetűvel, mert ő aztán tudta mitől döglik a légy! A szex az valami fenomenális volt! Odafigyel, gondos, alapos, szenvedélyes, ha kell érzéki, ha kell férfias, nem ismer tabukat, nincsenek szabályok csak a mindent elsöprő vágyakozás és beteljesülés, a SZEX!

Apró szépséghiba, az ilyen nem való férjnek (hosszú lenne a jellemlap, de tényleg nem! :) Pedig a Lány lassan szeretne megállapodni. Hullámvölgyek, nagy veszekedések, elköltözés, majd vissza. De egy nem változott: a szex, mint kapcsolatuk alapja most is csodálatos volt!

Az előző bekezdés bő másfél évet ölelt föl, a Lány időközben hozzáment a Férfihoz, jövőről álmodott, de jelent élt meg. Az viszont nem úgy alakult, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A Férfi lassan változott. Nagy volt a szerelem, s a macsó megszelídült. A stiklis vállalkozásai, az ügyeskedések, a kétes hírű haverok rendre bebuktak, a Férfi lassan Átlagpasivá avanzsált. A változás, ha azt vesszük pozitív! Rendes ember lett, akárki meglássa.

Vagy mégsem? Átlagpasi nem igazán tudott mit kezdeni az új helyzettel. A millás jövedelmek megcsappantak, majd millás kiadások lettek belőle. A tartalékok lassan fogyni kezdtek, pótlásuk visszahozta a régi "szép" időket, de több volt a sikertelenség, mint a kétes hírű siker. S ez rányomta bélyegét a hálószoba rejtett titkaira is (Felállni még felállt, csak már nem volt annyira jó, annyira különleges.) Átlagpasi újraminősült, Zsiráf lett belőle. (A zsiráf az az állat, amit az ember megnéz az állatkertben, rácsodálkozik, hogy „- dehiszen ilyen állat nincs is!”, majd megállapítja, hogy szép-szép, de otthonra azért nem kéne. Nem fér be a hűtőbe sem.)

Átlagpasi fura keveréke lett „Kapaszkodó Maffiózó”-nak, „Nagyonjó Férj”-nek és ki tudja még milyen cimkéknek próbált megfelelni, egy valami nem lett csak: „Önmaga”.

A Lány kezdte felfedezni a valóságot. Rájött, hogy ketyeg az óra, hogy gyereket akar, s egyre kevésbé érezte azt, hogy Zsiráfja különböző énjei között válogatni szeretne. Menekülni készül. Újra. Szerintem önmaga elől… Szerintem nem tud… Mert ő is Zsiráf!

Lehet, hogy ma este becsönget. Két utazó táska lesz a kezében, arcán könnyáztatta smink, szívében kétségek.

Nehéz hónapom lesz. És vehetek egy nagyobb hűtőt.

Mit lehetne első bejegyzésbe írni? Mondjuk azt, hogy felfedeztem a WEB2-őt pár hónapja. Meglepő (engem legalábbis meglep) lévén, hogy programozok, amikor épp nem valami mást csinálok. Uccsó projektem pont egy WEB2-es alkalmazás volt, szóval nem az a szokványos kis ügyviteli. Mondjuk ez utóbbi nemszeretem melóval szerencsére csak egyszer kellett találkoznom. Utáltam is rendesen!